A mű egyik kiindulópontja a Fővárosi Állat- és Növénykertben álló Nagyszikla, amelyet a mű képei az európai gyarmatosítás és kolonialista etnográfia, valamint a magyar kulturális és etnikai identitáskonstrukciók történetébe helyeznek. Az erdélyi Egyes-kő (románul: Magányos Kő) mintájára felépített állatkerti Nagyszikla abba az ideológiai és percepciós keretbe illeszkedett, amelyet az „etnikai tájnak” a 20. század elején, a mottóban idézett „történeti formáció” kelet-európai variánsaként elterjedt és különösen a trianoni döntés után a nemzeti mitológia fontos részévé vált fogalma jelölt ki. Az 1909 és 1912 között épített Nagyszikla körüli diszkurzív mezőt Trianon után (és óta) ezért az a „szimbolikus térfoglalás” határozta meg, amelynek egyik formája – Feischmidt Margit definíciója szerint – „a nemzeti lét szimbolikus kiterjesztése olyan területekre, amelyek politikai értelemben nem tartoznak az országhoz” . Az Állatkert ilyen módon egy virtuális ideológiai-politikai vita terepe is , hiszen a századelőn végrehajtott felújításának egyik fontos építésze, Kós Károly a transzilvánizmus egyik jelentős képviselőjeként épp egy multietnikus, és mind a romániai, mind a magyarországi hatalmi aspirációtól független Erdélyt képzelt el. 
 A Nagyszikla építését – azt tehát, hogy miért is volt alkalmas az Állatkert az Egyes-kő szimbolikus diszlokációjára és Erdély etnikai tájként történő megjelenítésére, azaz a másik terének kisajátítására és sajátként történő bemutatására – nem lehet megérteni anélkül, hogy látnánk, hogy az Állatkert etnográfiai tér is, amely korántsem pusztán a nem-emberi természet bemutatására szolgál, hanem – építészetén keresztül (is) – a Másik etnografikus megteremtésének egyik – és mélyen a nyugati társadalmak imperialista és kolonialista politikájában,  történelmében és imaginációjában gyökerező – helye (máig). (Kékesi Zoltán)